A volt pasim (páromnak nem tudom nevezni, mert addig nem jutott el a dolog) egyik intenzív vitánk során azt vágta a fejemhez, hogy nincs bennem empátia. BUMM!!!!! Bár most bennem van a késztetés, hogy leírjam konkrétan a szitut, hogy megértsétek mi történt, megértsetek benne engem és a reakcióimat is, de ezt a megerősítés iránti legbensőbb vágyat most felismerés után félreteszem, és ellenállok a kifejtés késztetésének. Folytatom azzal, amiért minderről beszélni szerettem volna nektek. Szóval: empátia… és hogy nincs bennem. Az első döbbenet után elkezdtem kóstolgatni és közelebb lépni ehhez a bírálathoz. Vajon miért kaptam? Mit kell megtanulnom belőle? A több évtizedes önismeret után sem találtam a kapcsolódást ezzel a kijelentéssel magamra vetítve. A kulcskérdés így utólag az volt, hogy én ezt rögtön (ugye ismerős?) a mások iránti empátiaként értelmeztem, és ezen az úton nem értettem, mi dolgom nekem ezzel az állítással. Életem fő vezérfonala a mások iránti empátia. Ebben nagyon régóta megérkeztem oda, hogy semmiféle ítélkezés nincs bennem, senkit és semmit nem címkézek. Még nem találkoztam olyan emberrel, akit ne tudtam volna megérteni, odaállni mellé, és azonosulni mindazzal, amit a saját szemszögéből érez, gondol, lát és cselekszik. Hiszen így tudok mellé állni és segíteni neki. Együtt kijönni abból a gödörből, ahol most éppen van. Azt gondolom, ha egy szemernyi ítélkezés is lenne bennem a hozzám forduló emberrel szemben, ha nem működne a teljes és tiszta odafordulás, elfogadás és empátia, akkor ő ezt rögtön érezné (ha másképp nem, hát tudatalatti szinten) és ez közénk állva akadályt jelentene a közös munkánkban. Akkor ez kipipálva. Illetve még mindig nem jutottam közelebb ahhoz, hogy mégis hol van nekem gondom az empátiával? Több, mint egy hétig tartott, mire jött a felismerés: nem a mások iránti empátiával van gondom, hanem a saját magammal szembeni empátiával. Amit másoknak 1000%-ban megadok, azt magamnak gyakran nem adom meg. Van, hogy nem vagyok szolidáris a saját érzéseimmel és nem állok mellé. Például a fent említett „pasitól” is valószínűleg sokkal előbb el kellett volna köszönnöm. De akkor, azon az ominózus estén, mikor csípőből engem okolt a felelősségvállalás helyett, akkor mindenképp. Azt hiszem túl empatikus voltam vele, mert még az ő szerencsétlen vergődését is teljes empátiával kísértem. Szóval, mindaz, amiért ezt a témát felhoztam most, és akartam beszélni veletek az az, hogy igenis legyünk empatikusak saját magunkkal szemben is (és ezt most elsősorban a nektek mondom, lányok, mert mi erre sokkal inkább hajlamosak vagyunk. Álljunk oda magunk mellé, és ne nyomjuk el a kiabáló érzéseinket. Egyrészt egy férfi sem ér annyit, hogy félretegyük a saját önbecsülésünket. Másrészt meg éppen azzal tesszük neki is a legjobbat, ha rámutatunk arra, hogy meg kell tanulnia a felelősségvállalást és nem takarózhat velünk, nőkkel mindig, ha hibázik, hanem ideje felnőni.