Az empátiáról szóló írásomban említettem a „teljes és tiszta elfogadást”, mint működési metódust a terápiás munkámban. De felmerül a kérdés ezzel kapcsolatosan, hogy vajon ez mindig a célravezető hozzáállás? Erre van szüksége egy élete mélypontjához (a válaszúthoz) érkező embernek. A válasz természetesen az, hogy nem. Korántsem ez az egyedüli út a segítségnyújtásnál, hisz akkor Csernus doki és az ő stílusát, vagy a rideg távolságtartást, közömbösséget vagy csupán a merev kliens-terapeuta viszonyt és határokat képviselő pszichológusok és gyógyítók nem tudnának sikereket elérni a terápiás munkájukban. Én azt gondolom, hogy létezik egy felsőbb „rendező erő”, ami valahogy úgy mozgatja a szálakat, hogy mindenki oda jusson el és azzal az emberrel (jelen esetben terapeutával) kerüljön kapcsolatba, aki tud mutatni valamit a számára. Ez nem biztos, hogy épp a kivezető út. Talán csak egy tükör, ami lehet egy lépés az előrejutás irányába. Hogy úgy bánik és épp úgy beszél vele, olyan lekezelően és ridegtartással, ahogy mindig is kezelték a szülei, esetleg a párja. Számára lehet ez az otthonos, ez a legkönnyebben működtethető, ehhez tud kapcsolódni, ebben érzi „komfortosan” magát. Talán nem is tudna egy erre szocializálódott ember mit kezdeni egy szeretetteljes elfogadással, hisz ezt nem ismeri, totál új terep. Talán nem érezné működtethetőnek és hatékonynak azt, ha nem ostorozzák és bántják, hanem „csak” saját felismerésekhez vezetik, és szinte útitársként halad vele és mellette a terapeuta, úgy mutatja a kivezető utat. Szóval, sokféle „útitársat” választhatsz magad mellé. És bárhogy is döntesz, jól döntesz: legkisebb nyereséged az, hogy egy tapasztalattal gazdagodsz. És ne becsüljük le soha ennek a jelentőségét.